Európa egyik fővárosa. Szép. Amikor Keletről süti a Nap, néha úgy tetszik, mintha titokzatos ezüstkígyó csavarodott volna rá. Nem kígyó ez, hanem folyó, ezt a várost mégis megfojtották. Ahogyan az országot is. A folyónak mindkét partján sok a romos, mégis égre törő épület. A szemközti Pesten még a Lebstück Máriáról elnevezett utca is telis-tele van ilyen házakkal. Ez a szabadságharcos nőről elnevezett utca egyébiránt a Sándor teret köti össze az Üllői úttal a Scitovszky téren keresztül. Ezt az egészet csak azért mesélem el, mert az itt őrt álló házak egyikében még ott lapul a menedék. A régi csapszék. A régi vendégekkel. És az árnyakkal.

Ide menekül most is a főstatisztikus, de már nem az országrészek elrablása miatti keserűség hajtja az ivóba. Avagy: a fene tudja. Az ellen hiába is tiltakozott, utóbb már annak is örülhetett, hogy a zavaros időkben magát a hivatalt sikerült egyben tartania. És miközben világok égtek el, a népszámlálást a megcsonkított országban is elvégezte. Buday Lászlót azonban mégis a tanácstalanság hajtotta most ide. Kiváló bridzspartnere ugyanis, a pár hónapja a m. kir. József Műegyetem rektorává avanzsáló Rejtő Sándor felajánlotta számára a statisztikai és alkalmazott közgazdaságtani tanszék vezetését a műintézményben. Professzorrá válhat, de milyen áron! Professzor vagy főstatisztikus. Kutathat, de ott kell hagynia mostani állását a hivatal élén. Döntenie kell.

Buday tudja, hogy az italkimérésben fröccsöt is adnak. Benyit. A helyiségben lárma, izzadtság- és italszag. Elég sok ember, egy-két nő, leginkább férfiak. Pedig délelőtt van. Egyszerű, őszi hétköznap. Persze, közel ide a tér és nincs messzire a régi temető sem, ami valamikor a város szélét súrolta. Azóta a mértékek is kissé összébb mentek, a város viszont megnőtt. Igazi feje lett az országnak Budapest. Most meg már a régi temető is úgyszólván a belvároshoz tartozik. Akár a sarki csapszék és az utca. Az utcák. Azokkal a régi házakkal.

A félig már professzor főstatisztikus talál egy helyet, leül. A falon, fölötte, látja, a tenyérnyi folt még most is ott sötétlik, fölötte fehérre festett, egyszerű képkeret. A keret egy szögre akasztott zsinegen lóg, benne kéttenyérnyi üveglap ragyog. Az üveg – akár Buday előtt a pohár – tisztának látszik. Ám az üveg alá préselt fotográfia valamiért fakó, széle sérült, maga a kép pedig gyűrött, több légypiszokszerű pötty is van rajta. Ősz hajú, korosabb férfi néz le a pöttyök közül. Arca kerek, s mintha bandzsított volna, mikor a felvétel készült. Most már örökre kancsal, és a borbélynak nem kell többé tokáját is simára beretválni.

Kint fekete sár. Bent a fal sárga. Egy már oly’ fájdalmasan távoli, de a szívnek mégis közelinek tűnő időben még duzzad a lobogó. És csörren a kard. És egy valahonnét nagyon ismerősnek tűnő, jó kiállású, pofaszakállas öregúr máris parancsokat ad. Miféle emberek élhettek itt hajdan? Születtek, haltak. El akkor váltak, újra születtek. És kezükön közben számolták a napokat. Ma is számolják? Ugyan! Hol vannak már azok a napok? Azok a nektártól csöpögő, mézízű idők...

Amikor még nyugodt, derűs körutak tágas teraszain múlatták perceiket az ilyen derék, bár hajlott korú, felfelé kunkorodó bajszú férfiak, a hon kerek hasú bástyái, akikre egész életükben számíthatott a családjuk, de minden barátjuk, ismerősük is... Midőn sűrű szivar- meg pipafüstös kávéházakban cigány játszotta a dalt, és ugyanitt irodalmi lapokat böngésztek, disznó vicceket sugdostak egymás fülébe, s asztaluktól is fel-felugrálva, elárvult öklüket nemegyszer a magasba lendítve, nagy hangerővel politizáltak az urak...

Midőn a gyöngéd, belvárosi nők ugyanazt a dalt dúdolták. Kacér cukrászdákba jártak, a kapuciner előtt Gerberaud-szeletet, krémest majszoltak, s ha elfeledtek masnit kötni a pincsikutya nyakára, az jel volt. A szigeten kéz a kézben szerelmesek andalogtak. A kék Duna partjára pedig időnként kiszöktek a tébolyító leányregények hősnőivé vált, akkor még karcsú, fiatal hölgyek. A kisasszonyok elé ilyenkor toppant az a bizonyos férfiú, aki miközben fejet hajtott, bokáit is összecsapta, s mintha az élete függene tőle, roppant gyorsan bemutatkozott. És nem is egyszer bizony minden következménye meglett az ilyen bemutatkozásnak.

A párbajok nagy évadján, Vízkereszt után még a kandeláber is kivirágzott. És pírja volt a rózsának. Sármja a nőknek. Aurája a csóknak. Íze a könnynek. A győztes és vesztes számára egyaránt kijáró, porceláncsészében gőzölgő kávét pedig csak félig-meddig kikeményített ingujjú-nyakú, rendkívül megértő pincér hozta, habbal. Mindeközben színházi vitáktól visszhangzott a korzó, a sirályok mégis egészen közel szálltak a földhöz. A derék bírák meg, miután kötélre küldtek egy gyilkost, hazasétáltak délebédre is. Ahol asztaluknál éhes feleségük mellé telepedtek, s többször megköszönték, ha a húsostálból vén anyósuk még szedett nekik. A Barátok terén dél felé csak magányos galambok gubbasztottak, és még a gyűrött kezű rikkancsok is újságokat olvastak.

A lapok megírták, hogy a ,,kondáskodó” fivérek szerencsejátékon milliót nyertek, vagyonukat zsákban egy fa odvába rejtették, s leégett a tölgyes. Arról csak a helybéliek tudhattak már, hogy az öccs ezután a környékbeli erdészhez szegődött, s elveszítette eszét. Az idősebbik meg – s hagyta az Isten – talán még aznap megtébolyodott. A havas Felvidéken vadászgató, fiatal körorvos életét a vad elé ugró, magát szerelméért feláldozó hamvas hajadon mentette meg. Ki nem hitte volna, hogy a sebzett medve egyetlen csapással végez majd vele. A börtönökben akkortájt éjszakánként gyakran hegedűt emlegettek, s hajnaltájt halk sóhajokkal keltek, lassan a rabok. Egy bolondházban meg kint felejtett kondért rúgott fel éjjel az álmos ápoló.

A lapokba rossz pénzért télidőben nyaksálas, köszvényes agglegények, különös éjjeli baglyok írogattak. Akik olykor az ágyból felriadva kusza kézirat fölé hajoltak vagy egy csak félig igaz, bár bizarr körutazástól még kábultan, mint a tébolyult, ismételgettek az ablakot kitárva is néhány mondatot. S a zsírpecsétes papirosra végül már értelmetlen szókat komponáltak, vagy néha többen is, néha többször, érdekes módon ugyanazt a női nevet firkálgatták. De sem ők, sem a nyomtatott szótól még szédült, másnap a redakcióból borért, virsliért szalajtott suhancok nem ismerhették a jobb szalonokat. Mégis megjelentek azok a lapok! Pedig a kiadók mennyire másképp függtek még akkoriban a pártocskáktól, a hirdetőktől, meg a ,,liebe” bankoktól. Nem beszélve arról, hogy abban a korban a politizáló írókat még eszméikért perelték...

Az utakon fiakkerek, konflisok kanyarogtak, s a bakon bóbiskoló kocsisok térdéről télvíz idején nem hiányozhatott a vastag pokróc, fejükről meg a búbos kalapok. A vasúti állomásokon hordókban állt a víz, nyúlt az inda, nyílt a petúnia. Az állomásfőnöknek divatos barkója, a kalauznak fehér kesztyűje volt. A magányos, bús képű szerkesztők meg szabadjeggyel szálltak Bécsbe vagy az Adriára, víg vonatokon. A gyerekek délelőtt az un amour-on kívül Liviust is megismerhették a kitűnő iskolákban, délután pedig kitűnő tanároktól tanulhattak táncot, illemet. A húsvéti misén, átváltozáskor két szarkalábas szempár egy pillanatra egymásra villant. Az egyik kéz utána tovább rázta a csengőt, a másik áldást osztott még hétköznap is.

De hol vannak már azok az idők? Amikor még ötször százezer zarándok kereste föl ünnepkor Máriát. Mikor a Fő utcában egy sovány, kopott csuhájú kapucinus testvér egy józan reggelen ostyát csúsztatott a tarisznyába, szakálláig húzta a csuklyát, s a téren átvágva elindult gyalog, hogy mégis meggyóntasson egy szégyenlős, beteg öregasszonyt. És a poros szoba ablakába száműzött fények – egy tikkasztó nyár még pislákoló parazsai – éppen kialudtak. A szomszéd házban valaki elrántotta a függönyt. Kitámolygott a gangra és magában motyogva azt latolgatta: leugorjon-e végre vagy benézzen inkább a korán megözvegyült, sarki fűszereshez. Az oroszlános hídon valami részeg gajdolt, megpróbált átjutni Budára, de felbukott.

Az egyik évben hogy sütött a Nap! És abban az esztendőben is örökké ázott nárciszok, dermedt dáliák állottak őrt a fehér, repkénnyel átszőtt fal előtt, mely bölcsen elrejtette a dús kertet, hol a szőke kontyos doktorné lakott. Egy másik kertben puhafából ácsolt, zöldre mázolt kis kerti lak hallgatta el a gyermekek bűnét. Egy roppant szép emberről elnevezett út mentén álló villa kiváló ura rossz ízű, álmatlan éjszakáin lábát néha tétován papucsába bújtatta, s kiosont a házból, hogy sok éve elhagyott szerelmét kutatva megtorpanjon a Hold, a csillagos ég és a sötétben lapuló, de éber kovácsoltvas kapu előtt.

Vajon megvan még a kapu? És azok a házak? A fehér falak? Hányszor fénylett fel fölöttük igazán a régi-régi Tejút? Amelyre figyelve akármerre járt, bárhová is lépett az ember, hazatalált. Az ám, a Haza! Mindez hová lett? Hol volt? Elmondja ezt..., elmondja ezt majd valaki egyszer? Mert valakinek egyszer el kell mondani ezt! Azt is, hogy valamikor gabonát, vasalt hordókban bort is szállítottak erre. Áruval megrakott fogatok tünedeztek föl akkoriban reggelente a sarkon, hogy a kocsisok kifordítsák szekerük rúdját a macskakövekre, hogy aztán ráhajtsanak a Fiumébe vezető útra. A professzor el tudja majd mondani ezt. Ezt is. Sőt, nemcsak elmondja, meg is írja. Megcsonkított Magyarország. Jó cím lesz. Mert igaz.

Buday László döntött. Feláll, kint látja még, hogy a téren újra kergetőznek a galambriasztó, még az esőben is rövidnadrágos fiúk, akik – ahogy régen – most is kavicsokkal hajigálják egymást és valami kődarabbal helyettesítik a kapufát. Rongylabdát rugdosnak, egyik képzelt térfél végétől egészen a másikig. Odébb meg apró, barnácska gyíkokat hajtanak ki a felázott fűből. A gyíkok farkát persze ők sem tudják soha megfogni.